Közismert, hogy az ötvenes évek első fele a magyar motorkerékpársport aranykora volt. Elsősorban katonai célokból erőteljes támogatást kapott a motoros tömegsport, az ország minden városában működött motorsport-egyesület, rendszeresek voltak a versenyek.
A Budapest-központúság itt is hátrányt jelentett, a vidéki versenyzők számára rendszerint nehézkesnek bizonyult a fővárosba utazás, nem voltak alkalmas szállítóeszközök, teherkocsival vagy vonaton lehetett motort vinni. Pénzből sem volt elég, így az utazásra, szállásra kevés jutott. Köztes megoldásként az egymáshoz közeli városok, megyék kerületi bajnokságokat rendeztek. Így jött létre 1952-ben az „Öt város vándordíjáért” kiírt sorozat, amelyre egy pápai üzem, a Dunántúli Szövőgyár egyesülete tett javaslatot. A résztvevők Pápa mellett Szombathely, Nagykanizsa, Sopron és Kőszeg motorosai.
Az első versenyt, amelyet a Pápai Építők motorkerékpáros szakosztálya rendezett, május 5-én tartották. Pápa útjain jelölték ki a pályát, szalmabálákkal védve a motorosokat a veszélyes helyeken. (A képen a 100-as kategória mezőnye áll a rajtvonal mögött.) A legtöbb pontot a pápaiak szerezték, de a következő versenyeken feljöttek a vetélytársak, és az utolsó futam előtt pontegyenlőség volt Szombathely és Pápa között. Nagykanizsán született meg a döntés, 1 ponttal nyerte a vándordíjat Pápa. A harmadik Győr lett, Sopron és Nagykanizsa maradt le a képzeletbeli dobogóról.
A pápaiak legsikeresebb versenyzője a pályáját a Veszprémi Vasasban Huszti Károly keze alatt kezdő Markó Jenő volt, (Építők), aki 1953-ban – 18 évesen – megnyerte a 100 cm3-es sorozat (széria) gépek országos bajnokságát Csepellel. Még egy érdekesség: a Pápai Építők és a Dunántúli Szövőgyár mellett volt harmadik pápai motorsport-egyesület is: a Pápai Vörös Lobogó.
