Övék volt a legtovább üzemelő magyarországi halálkatlan. A fenyődeszkákból ácsolt 7 méter magas, 8 méter átmérőjű „hordóban” két motoros körözött felváltva és együtt a falon amerikai, Indian gépeken. 1949-ben költözött be a produkció a Vidám Park elődjébe, az Angol Parkba. A belépődíj 2 forint volt, az emléklapot külön lehetett megvásárolni.
Nem is voltak testvérek. Sipos József az élettársát, Évát testvérének nevezte, így nem kellett magyarázkodnia, miért nem házasodtak össze. Később, az esküvő után pedig már nem változtattak. Több hasonló mutatványos működött a háború előtt Magyarországon, de csak Siposéké élte túl a nehéz éveket.
A produkció azzal kezdődött, hogy Sipos József a hordó előtti emelvénye elhelyezett görgőkre feltolt egy Indiant, beindította, és a messze hangzóan dübörgő, ordító gépen ülve, állva különféle kunsztokat mutatott be. Az ámuldozó járókelők többsége később visszatért az előadásra, ahol a motorosok előbb lassan köröztek a „fal” alatt, majd felhajtottak a deszkapalánkra, és egyre nagyobb tempóban hajtottak körbe-körbe. Az artista átvetette lábát a tankon, és féloldalt ült a nyeregbe, fel-le cikázott a hordó oldalán. Mindeközben a nézők a katlan felső peremén kialakított folyosón, a palánkra támaszkodva figyelték a hajmeresztő produkciót, elviselve, hogy a motorok és a motorosok súlyától a drótkötéllel körülvett deszkapalánk körbe-körbe ingadozik.
- „A férjem egy virblivel kezdte a produkcióját. Kellően felgyorsítva a gépet felvágott egészen a felső peremhez. A tömeg ilyenkor egy szemvillanásnyi idő alatt eltűnt, az emberek visszahőköltek. Miközben fülsiketítő dübörgéssel úgy 60-70-es tempóban száguldott körbe, felállt a motoron, később leszállt a jobb, majd a bal oldali lábtartóra. Aztán én is felültem mögé, bekötöttem a szemét egy fekete kendővel, és így folytattuk a motorozást” – mesélte Sipos Éva 1982-ben a szerzőnek.
A halálkatlan elnevezés kétségkívül hatásvadász, ám nem túlzó. Előfordult, hogy eltört a motor váza, defektet kapott a gumi, eldugult a karburátor. Minden ilyen alkalommal csak a véletlen szerencsén múlt, ha nem történt súlyos baleset. Mert gyakran történt. Még a háború előtt kiesett a kerék az Angol Parkban egy másik halálkatlan bemutatóján, és a motoros kezét-lábát törte. Sipos József motorjának lábtartója pedig egy elmért „lecsapás” során akadt be a katlan alján ülő oroszlánok(!) dobogójába, és az egyik lába félig leszakadt a bukás során. Szerencsére az oroszlánokat a segítők gyorsan kizavarták a palánk oldalában lévő ajtón, így nem lett végzetes a baleset. Mindez 1962-ben Pilisvörösváron történt. Az volt az utolsó fellépése.
Akkoriban már nem volt Angol Park, régen átadta a helyét a Vidám Parknak, ahol „dolgozók ízlésének jobban megfelelő” szórakoztató látványosságok voltak. A halálkatlan helyére például pingpong-asztalokat tettek.
Pedig ott nem is bántotta senkinek a fülét a motorhang, mint Miskolcon, ahol a Béke téren felállított halálkatlan ellen a hangzavar miatt tiltakoztak a környékbeliek. „A szűk katlan meghatványozza a benne berregő-pattogó-durranó motorok zaját, a megsokszorozott hangerejű lármát ömlesztve zúdítja a jobb sorsra érdemes lakók ablakaiba, fülébe, szétpattanni akaró agytekervényeibe reggeltől estig. És amikor valami kis szünet adódna a szörnyű hangzavarban, akkor pillanatnyi késedelem nélkül megszólal a mutatványos vendégcsalogató, nagy hangerejű megafonja és belebőgi a tér fölött úszó zsongásba annak az agyonkoptatott öt lemeznek a recsegő akkordjait, amelyek hallatára a lakók egyenesen a Belloidos dobozkáért nyúlnak” – írta a helyi lap 1958-ban. A Belloid hangulatjavító tabletta volt, kiment a divatból, akár a halálkatlan.
