Elhunyt idősebb Reisz János, a háború utáni magyar motorsport meghatározó alakja. Nagyapja konfliskocsis volt, édesapja mechanikus, ő a motorkerékpár bűvöletébe került és a legnagyobbak közé emelkedett. Egy 2006-ban készült interjúból való részlettel búcsúzom a szerény, rendkívül szimpatikus, mindig segítőkész embertől, aki 16 magyar bajnokságot nyert és több versenyzőgenerációt nevelt fel.
A negyvenes évek elején apám vett egy telket a Holland-Magyar Banktól, amely akkoriban parcellázott Csepelen. Apám nagyon szeretett motorozni, a katonaságnál is motort vezetett, azzal fuvarozta a főnökét a városban. A háború előtt több motorkerékpárja volt, emlékszem egy Monet Goyonra meg egy FN-re. Utóbbi ballonos gumikkal volt szerelve, kézi váltóval. Én azzal az FN-nel rendszeresen motoroztam Csepelen, az Erdész utcában, bátyámmal, Istvánnal, egészen addig, amíg a Damjanich utca és a községi domb találkozásánál lévő Oswald vendéglő vendégei fel nem jelentettek bennünket a rendőrségen. Apámat megdorgálták, miért enged bennünket, gyerekeket azzal a nagy motorral motorozni. Szóval alaposan belénk ivódott a motorszeretet és a motorimádat.
Apámat elég jól ismerték Csepelen, régi kapcsolatainak köszönhetően kaptam munkát a Csőgyárban. Azokban a háború utáni hónapokban hol volt munka, hol nem, egyszer villany nem volt, máskor gáz. A kerékpárgyár akkori főmérnöke, későbbi igazgatója, Deutsch Dezső jól ismerte apámat versenyző korából, neki köszönhetem, hogy átvettek a Kerékpárgyárba.
A Kerékpárgyárban 1946 őszén kezdtek foglalkozni a motorkerékpárokkal is, így nemcsak kerékpárt készítettünk, motorokat is. A vázat, a sárvédőt csináltuk és a fényezés is ott történt az első időkben. Másfél évig dolgoztam a Kerékpárgyárban, aztán átkerültem a Motorkerékpárgyár Kísérleti Műhelyébe, Vígh Endre keze alá.
Ebben a váltásban már része volt annak is, hogy eredményesen versenyeztem Csepelekkel. Vettem egy Csepel Túrát részletre, de a részleteket sohasem fizettem ki. Akkoriban a gyár nagyon fontosnak tartotta a versenyeken való sikeres szereplést, és kihirdették, hogy annak a Csepel-vásárlónak, aki megnyer egy versenyt, elengednek a vételárból 500 forintot. Végül teljesen lemotoroztam a hátralékot, soha nem fizettem többet a motorért. A Túrát egy Csirkeszárnyas típus követte, az lett az első igazi versenygépem. Először a 100-as kategóriában indultam vele, aztán átépítettem 125-ösre. Kicsit átalakítottam, csináltam a váltóba hosszú első fokozatot, átszabtam a vázat, tuningoltam a hengert.
A Csirkeszárnyas után már nem volt saját motorom. Kaptam Csepelt, Jawát az egyesülettől, 250-est, 350-est, aztán 350-es Velocette-t. Versenyeztem AJS 7R-rel, Ducatival, Hondával, Mondiallal, végül jöttek az MZ-k…
1950 októberében, amikor besoroztak katonának, már gyári versenyző voltam. Legyőztem az akkori menőket, Wégnert, Poteczint, a régi, rutinos versenyzőket. Ebben része volt annak is, hogy jobban sikerült a motort megcsinálni, mint a gyáriaknak. Otthon tuningoltunk, a ház melletti kis műhelyben, és egy pincehelyiségben. Jobbára a pincében dolgoztunk, mert akkor még karbiddal hegesztettünk, és ott nem fagyott be a víz télen.
Az első versenyen, a Tisza Kálmán téren többször megragadt a motor dugattyúja, el is estem, mégis felállhattam a dobogóra. Akkor tanultam, meg, hogy a motorral sokat kell foglalkozni ahhoz, hogy végigmenjen egy versenyen. A dugattyúkkal jóval később, az MZ-korszakban kellett megint sokat dolgozni. Egy hazai nemzetközi versenyre eljött Petruscke NDK-ból, forgótárcsás géppel. Majdnem megvert bennünket, de a fékek nem voltak valami jók, így le tudtuk győzni. Kérdeztük tőle Szabó Lacival, hogyan kaphatnánk mi is ilyen gyors motort. Valószínűleg szólt bent a gyárban, így lett nekünk is lengővillás, 125-ös MZ gépünk. A hatsebességes váltóval is volt baj, de főleg a besült főtengely, dugattyú, csapszegpersely okozott gondot. Amikor elkezdtünk kijárni nyugati versenyekre, hoztam INA gyártmányú görgőskosarakat, alulra és a csapszeghez is, azzal már nem állt be. A gyári dugattyúval az volt a baj, hogy ők nem mérték le a keménységet, és hol jó volt, hol rossz. Kijártam a Pestvidéki Gépgyárba, ott el tudták végezni a vizsgálatot, és akkor már csak a jó dugattyúkat raktuk be.
Az egyik legkedvesebb versenygépem a 350-es Velocette volt. Ezt a motort Szabó Andor adta el a Honvédnak. Kurucz György ment vele először, aztán amikor Kurucz kapott egy Nortont, enyém lett a Velocette. Az olyan motor volt, mintha rám szabták volna. Úgy éreztem, mintha mindig azon ültem volna. Az első versenyemen Tihanyban el is vertem vele az egész élmezőnyt, Szalkait, Szűcsöt, Kuksit és Kockát (Szabó I. László és Cserkúti László – A szerk.), és rögtön körrekordot mentem vele, pedig korábban speciálgépen nem is ültem. Addig minden motoromat én tuningoltam, a Csepeleket és a Jawákat is.
———–
Gyöngyösre vonultam be katonának a páncélosokhoz. Az újonckiképzés alatt felrendeltek a Honvédelmi Minisztériumba. Abban az időben volt egy olyan rendelet, hogy akinek gyereke van, leszerelik. Nekem akkor már megvolt a kislányom, így abban a reményben vonultam be, hogy le fognak szerelni. Tévedtem. Rám szálltak, akárcsak a többiekre, mint később kiderült, Kurucz Gyurira, Csepregire, Hamar Zsigára, másokra. Megmondták kerek-perec, vagy két évet leszolgálok Gyöngyösön, vagy aláírom, hogy a Honvédban folytatom a pályafutásomat. Utóbbi esetben felhoznak Pestre, sporttiszti tanfolyamra küldenek, ha eredményesen tanulok, jönnek a rangok. És persze a tanfolyam-hallgatók haza járhatnak. Aláírtam. Hunyadvári őrnagy, aki a Honvéd sportosztályának vezetője volt a minisztériumban, csepeli birkózó volt. Ő győzködött, „kis Reisz, jobban jársz”. Igaza volt, jobban jártam. Egy kikötést tettem csupán, akkor írok alá a Honvédnak, ha a Csepelnek kiadnak, amikor ők kérnek. Korábban részt vettem három TAMS-versenyen, mindhárom alkalommal aranyéremmel végeztünk, úgy is írtak rólunk az újságok: ”Csepregi, Bolla, Reisz, a három aranyásó”. Időközben a 250-essel is mentem, a kétdugattyússal. 1949-ben a Hatnaposon indulhattam. Számítottak rám tehát Vígh Endréék, a csepeli motorkerékpárgyár sportrészlegének vezetői, hiszen úgy vonultam be mint Csepel-versenyző. Meg kell mondani, a Honvéd tartotta a szavát, mindig kiadtak, és a legutolsó időkig jó kapcsolatban voltunk a csepeliekkel. Ennek a jó kapcsolatnak a következménye volt az 1956-os Bol d’Or győzelem. Még az utolsó igazgatóval is baráti viszonyt ápoltam, Zsolnai László évente tíz motort adott, amellyel edzettek a fiúk a Honvédban, köztük Drapál János, a fiam, ifjabb Reisz János, Juhos Árpád és a többiek.
Szóval egy darabig a sportszázadban voltam, ott, ahol más kiváló sportolók, például a híres focisták, Puskás Öcsi és a többiek. Együtt végeztük a sporttiszti tanfolyamot, amely valójában a Testnevelési Főiskola anyaga volt, rövidített változatban, és mellé politikai tárgyakat oktattak, nehogy elkallódjunk. Rendesen kellett katonai szolgálatot is adni, tulajdonképpen minden úgy ment, mint a katonaságnál, de ha verseny volt vagy edzés, akkor nem a sportszázadhoz mentünk, hanem a szakosztályba. Egyébként a motorszakosztály is ott a Dózsa György úti laktanyában, a telek Lehel utca felé eső végén. A focisták kijártak edzésre, a vívók is, de mi maradtunk, akárcsak az úszók.
A tanfolyam 1951. május 1-jéig tartott, akkor Kuruczot és engem alhadnaggyá, Frankelt, Csepregit, Bohácsot, Scherert tiszthelyettessé léptették elő a tanulmányi eredmény és a sporteredmény alapján.
——-
Én szereztem az első világbajnoki pontot a magyar motorsportnak Brnóban, a 125-ös kategóriában. De nem ezt, hanem az 1956-os Bol d’Oron elért győzelmemet tartom a pályafutásom legnagyobb eredményének. 1970-ben hagytam abba a motorversenyzést, az utolsó futamom Monzában volt, ahol hatodik lettem a 125-ös kategóriában. Jól ment a motorom a 250-ben is, de a hajtókar alul kinyílt, és beállt a főtengely. Utána már csak edzősködtem. Ezt 1952-ben kezdtem, az Autótaxi SE-nél, versenyzés mellett, miután elvégeztem a Testnevelési Főiskola edzői tanfolyamát. Sok jó versenyző volt a Taxinál akkoriban: Pál Béla, Kovács, Csala Csilla, Gondos Aranka, mások. Amikor 1957-ben megszűntek a szakszervezeti egyesületek, köztük az Autótaxi is, a Honvédnél a túraszakosztály edzője lettem, később pedig a gyorsaságié, sokáig Mester Tivadar mellett, illetve vezetésével. Egy kis kitérőtől eltekintve, amikor a Zalka Máté SE-nél dolgoztam edzőként, végig honvédos voltam, egészen 1991-ig.”
——–
Egy nagyon jellemző mondatra emlékszem még abból a beszélgetésből. Amikor fia, a később szintén sikeres versenyző ifjabb Reisz János kérte, hadd mehessen le ő is a Honvéd motorállomásra motort pucolni a barátjával, Drapál Jánossal, az idősebb Reisz azt válaszolta: „Mehetsz, de az iskola az első, mert a motor csak addig hasznos, amíg szól a himnusz”.
Ocskay Zoltán
(Az interjú teljes terjedelmében a Veterán Autó és Motor 2006/10. számában jelent meg.)
