Valaki keres – mondja a feleségem, ami meglepetés, mert ilyen nem szokott túl gyakran történni, főleg abban a változatban, amikor Valaki keres. Általában nagyon konkrét emberek szoktak keresni, főleg a faluból, Gáborok, Jánosok, Pistik, Palik. Valakik ritkán.
Rolószerelés közben, a létra tetején ért a hír, le is óvatoskodtam legott, bár szívem szerint befejeztem volna a féléve halogatott munkát. Az ajtóban látom, hogy motoros ember érkezett, veteránnal, ami mindjárt jobb színben tünteti fel a váratlan vendéget. Megismerem, Tibi az, Gyöngyöspatáról. Sok évvel korábban találkoztunk, jártam nála egy BMW ülésért, valami oknál fogva úgy döntött, hogy megjutalmaz egy nyereggel, köszönettel vettem. Ennyi a közös emlék, meg a műhelye, ahol fa kanálkákat gyártott, sótartóba, paprikaszóróba. Nem tudom, mekkora lehet a keletje, adott egy marékkal, azzal ellennének még az unokáim is, ha lennének.
Tibi tehát motorral jött, Royal Enfield 350-essel, ami éppen úgy néz ki, mint egy Angliában az ötvenes években gyártott Royal Enfield, csak éppen Indiában készült 1993-ban, tehát néhány hónap múlva igazi veterán, máskülönben pedig máris az, mert nem nagyon különbözik az 1949-ben útnak indított 350-es Bullettól.
Valaki sok évvel ezelőtt Olaszországban vette, aztán számos hazai gyűjteményt megjárt, de senki nem csinált vele semmit, a forgalomba helyezés elmaradt. Tibi foglalkozott először a papírokkal, de elég szerencsétlenül, mert az, hogy a motor eredeti iratait elveszítette, nehezen sorolható az előrevivő tettek közé. Ennek ellenére már van magyar rendszáma az Enfieldnek, vígan lehet vele motorozni, akár Gyöngyöspatáról Balassagyarmatra, mint ma is. Én nagyjából félúton lakom, csak kis kitérő volt Bokor község Tibinek meg a királyi Enfieldnek, így aztán végre láttam egy indiai angol motort közelről.
Olyan, mint amikor egy veteránt elkezdenek modernizálni, van rajta irányjelző, műszerfal, dupla nyereg, két tükör. De a templomtorony méretű henger a régi időket idézi, látszik, hogy itt vas súrol vasat, nincs benne se szoftver, se karbon, se jeladó, se jelfogó. Harcias a kiállása, önindító helyett berúgó pedált kell használni, előgyújtást állítva, dekompresszort használva.
Végigvesszük a forgalomba helyezés magyarországi rémtörténetét, a műszaki vizsgán fékpadra tett őskövület szenvedéseit, és egyetértünk abban, hogy kilencvennel is jó dolog motorozni.
Csúcspontként megnézem, ahogy Tibi gyertyát ellenőriz, hümmögünk a kissé fehér elektróda láttán („meg kell emelni a tűt”), Tibi új gyertyát vesz elő, és becsavarja. Elkísérlek egy darabon, mondom, a 69/S-sel, szeretném menet közben is hallgatni az Enfield dübögését. Ezek a régi angol motorok olyan karakteres hangon szólnak, mint az ókori föníciai evezőshajók vezénylő dobjai, két másodpercenként egy mély bumm.
Alig hagyjuk el a falut, amikor furcsa durranásokat hallok. Először persze a saját motoromat nézem, mit felejtettem el meghúzni, lezárni, kinyitni. Minden rendben, viszont az előttem haladó Enfield nagy fekete pöfföket dobál maga mögé. Tibi mellé megyek, átkiabál, a gyertya! Megállunk. Előveszi a hátizsákból a régi gyertyát, kiveszi az újat, és megfenyegeti, hogy kidobja. Fájdalom, a motor az új gyertyával sem indul. Rendületlenül rugdossa, töprengek, hogy ajánljam-e a megfordulást, mivel épp egy dombtetőn állunk, így lehet egy jót gurulni, majd csak beindul.
Tibi sem ma kezdte, megfordul, gurul a lejtőn. Sandítok utána, látom, amint a motor meg-megtorpan, amikor ráengedi a kuplungot. Hang semmi. Bosszant, hogy nem hoztam magammal se fényképezőgépet, se telefont, így ezt a részletet nem lehet dokumentálni. Már éppen tervezem, hogy hazamegyek kötélért, visszavontatom, és megnézzük, mi a baj, amikor az Enfield végre feldörög.
Tibi visszatér, fülig ér a szája. – Elfelejtettem visszatenni a gyertyapipát! – mondja, és elpöfög Balassagyarmat felé.
