Nagy motor, különleges extra, ritka típus vagy kivitel, dokumentált előélet. Általában ilyen érvek miatt szoktak megmenteni veterán autókat. Ezért a szép állapotú BMW 520i-ért viszont nagyon rajong a gazdája. Ács Tibor kipróbálta a kocsit és megérti a lelkesedést.
BMW Hennarot – vagyis hennapiros – olvasható a jobb első rugótorony mellé Münchenben 1983-ban felragasztott csíkon. A kocsi még eredeti színében tündököl, s összességében is olyan az állapota, mintha csupán pár hete, maximum pár éve gördült volna ki a gyárkapun. Vonalban futnak az ívei, elhasználtságnak alig van nyoma, néhány elemnél látható csupán, hogy a gyárkapu elhagyása óta több mint 30 év telt el. Csomagtartófedele alatt még ott az eredeti gyári szerszámkészlet, sértetlen a textilburkolat, pontosan fekszenek helyükön a kéderek, s ugyanez a patikai rend mondható el az utastérről. Egyedül az ülések árulkodnak feltűnően arról, hogy nem új autó már az 520i, de állítom, bárki szívesen, szájhúzogatás 
nélkül foglalna helyet bennük. A pedálgumik kopása már komolyabb futásteljesítményt sejtet, a kilométerszámláló pedig, 338 ezres számot mutat. Hogyan? Ki vigyázott ennyire egy, a ritka színén kívül nem sok egyéb figyelemre méltó dolgot felmutatni képes 520i-re? Legalább egy sportkormány lenne a gyári négyküllős helyett, tetőablak, esetleg sportülések, vagy a nekem mindig is kuriózumszámba menő fényszórómosó – de nincs semmi ilyen. Viszont eredeti még a kazettás Bavaria CII-es autórádió, feketék a visszapillantótükör-házak, a kézifékkar körül nincs kardánbox, ablakai kézzel mozgathatók – az elsők is. A gyári könnyűfém felnik megdöbbentően szép állapotúak, gyakorlatilag újak, rajtuk ma már nevetségesen kisméretű, 175/80 R14-es gumiabroncsok feszülnek. Ami viszont alapárért járt a müncheni alapmodellhez, az a hátsó középső kartámasz, a középen kivezetett kipufogócső, s mintha alapárért még időmérő órát adtak volna a fordulatszámmérő helyett. De az oilservice és inspection diódasor nagy szám volt akkortájt. Gyerekként órákig bírtunk vitatkozni rajta, hogy a piros után továbbhajtva letiltja a motort vagy sem – állítólag egyébként nem.
S van még egy ütőkártyája az 520i-nek, az pedig a legendásan kiegyensúlyozottan járó hathengeres motor. Bár ez a legkisebb hathengeres BMW motor abból az időből, 125 lóerős teljesítménye ma is bőven elegendő a dinamikus mozgáshoz. Weiler Péter – a festőművész tulajdonos – ezzel a kocsival lépett be a veteránozás sötét bugyraiba, miközben gyermekkori álma volt egy hasonló BMW megszerzése. Vágyáról tudott egy interneten megismert restaurátor barátja is, aki Ausztriából hozott haza egy Ford Angliát, miközben megpillantotta a telep sarkában a BMW-t. Az autó szemmel láthatóan elfeledve, de jó állapotúnak nézett ki, így nem is maradt ott. „Műszakilag nagyjából rendben volt, mégis majd 300 órán át tartott a rendbetétele, mert kisebb javítások elengedhetetlenek voltak. Például napokig kellett tisztítani a fényszórók üvegét. Ja, és a 338 ezer kilométer sem valós, mert az eredeti órája nem működött, 192 ezret mutatott, amikor lecseréltük erre. Szóval nem tudom, mennyit futhatott valójában” – meséli a tulajdonos, aki munkanapokon egy 8 éves MX-5-ös Mazdát hajt, és családi autónak tartja ezt az 1,1 millióért vásárolt BMW-t, amely napi negyven kilométert biztos fut. Az 520i nagyon meggyőzően és őszintén mozog. Az ember még érzi, hogy annak idején fontos volt, hogy a kocsi kommunikáljon vezetőjével, adjon visszajelzést az útról. Parádés az 5-ös egyenes futása, szépen követi az ívet a kanyarokban, bizonytalanságnak és dülöngélésnek még kissé gyorsabb tempóban haladva sincs semmi nyoma. A váltó precízen kapcsolható – 
ez az a klasszikus BMW-váltógeneráció, amely megalapozta a hírnevét –, természetesen a váltóboton szinte sértetlen a kapcsolási séma. A pedálok egy síkban vannak, a telitalpas gázpedál pedig szinte versenyautós érzést ad, jó vele dirigálni a soros hatost. A motor alul kicsit erőtlen, feljebb pörgetve szépen meglódítja a karosszériát, de sportos menetteljesítményeket ne várjon senki ettől a kétliteres hathengerestől, inkább a villanymotorszerű kiegyensúlyozottságát és finom futását kell értékelni. A fülembe csengenek Helmut W. Bönsch – ő volt a BMW műszaki igazgatója 1972-ben – mondatai. Ezt állította az 5-ös sorozatról: „Nem szeretném ezt sportosnak mondani. Inkább azt mondanám, vitalitás van benne. Egy temperamentumos autót akartunk csupán készíteni.” S mennyire igaza volt! Amikor kihúzatom, a fordulatszámmérő aljába tett fogyasztásmérő simán kiakad a 30 l/100 km-es osztásnál! Pétertől tudom, az 520i a napi iskolatranszportok során 15 liternél nem nagyon fogyaszt kevesebbet.
Az 5-ös szériára az E12 1972-es – a Müncheni Olimpia éve ez – megjelenése óta jellemző a kifinomult hajtáslánc és futóműtechnika. Erre építették fel a máig ható imázst, ami elvarázsolta Weiler Pétert is. Szereti vezetni, és a gyerekek is az 520i-t választják, ha felvetődik a „melyikkel menjünk?” kérdés, pedig ők még valószínűleg nem tudják, csak érzik, hogy az 5-ös széria a vezetési élményre fókuszálva adja a sportosság és az elegancia különösen harmonikus egyensúlyát.
Cikkünk teljes terjedelmében – további képekkel és információkkal – a Veterán Autó és Motor 2015/03. számában olvasható. Az újság megrendelhető szerkesztőségünknél illetve webshopunkban.
